Újra jár a kobakom... (talán a csokit is ezért kezdtem enni, hiszen köztudott, hogy milyen hatással van a szervezetre és most úgy éreztem, hogy nagy szükségem van rá). Mert amikor az ember napja úgy kezdődik, hogy sms - ekkel bombázzák, amik ráadásul nem szívderítő témájúak és hangvételben sem igazán kellemesek, akkor tényleg jön az, hogy az ember (néha már) a csokihoz nyúl.Nagyon szeretem az embereket és nagyon szeretek társaságban lenni, legfőképp a barátaim társaságát szeretem, de vannak olyan pillanatok (és tudom, hogy nem csak az én életemben vannak ilyen pillanatok), mikor az ember vágyik az egyedüllétre, a csendre, és hogy át tudjon gondolni sok mindent... leginkább az életével kapcsolatban, pl. olyan helyzetekkel, történésekkel kapcsolatban, amik még nincsenek lezárva, amikben vannak fájó pontok, amiket a helyükre kell tennem magamban, át kell értékelnem, megértenem, hogy vajon ez vagy az miért lett úgy, ahogy éppen lett, de ehhez tényleg szükségem van a csendre, hogy tényleg csak ezekkel tudjak foglalkozni.
És itt jön a problémám, hogy ezt sokan nem képesek megérteni... nem hajlandók megérteni és elfogadni, hogy az embernek jót tesz néha az, ha kicsit egyedül maradhat a gondolataival, problémáival... amiket átgondolva utána megkönnyebbülést érezhet végre és nem a lelkében dúló harcokat továbbra is. Mert az nagyon nem jó, mikor az ember belül csatatér szinte. És nem is jut előrébb, nem tud kikerülni ebből az állapotból, mert vannak, akik nem értik meg, hogy jó dolog néha tényleg elvonulni mindentől és mindenkitől... egy kicsit szabadnak lenni, és csak azokra a dolgokra figyelni, amik foglalkoztatják.
Nekem nagyon szimpatikusak azok az emberek, akik hívei az "élni és élni hagyni" életszemléletnek, mert Vízöntő lévén én magam sem élek másképp, az első és legfontosabb, ami a lételemem is: a szabadság. És az mindenek előtt. Nekem sikerül is betartanom, hiszen enélkül élni sem tudnék, de sokaknak (akik a "szabadság és ne birtokoljon engem senki, ne irányítson senki"-t szajkózzák), mégsem megy... max. erre vágynak, de nekik nem megy ugyanez visszafelé... hanem éppen az ellenkezőjét teszik, birtokolnak és irányítanak másokat... és ha valaki ezt meg is mondja nekik, akkor pedig kész... jön a megsértődés. Pedig nem kellene, hiszen ez az ő életfilozófiájuk is, éppen ezért néha és kicsit hagyhatnák a másikat is lélegzethez jutni.Most kicsit úgy érzem magam, mint amikor az ember lesétál a Dunapartra, mert ott jól érzi magát, végre friss levegő, nem szól senki semmibe, nézi a tájat, a vizet, kikapcsolódik, ellazul, szabad, kizökken végre a hétköznapokból... megnyugszik, és utána rohannak, hogy állj meg, hová mész? Most ne sétálj, ne érezd jól magad, ne legyél nyugodt, majd én megmondom neked, hogy mit és hogyan tegyél, mert ez most így nem jó, hogy te itt egyedül sétálsz és nézed a tájat... és ez nem megy... nem érzem magam szabadnak, nem értik mi lesz a bajom velük, nem értik, hogy ettől a Dunaparti sétától boldog leszek, és ilyenkor tényleg nincsen szükségem senki másra, csak a csendre és a nyugalomra. Mondja bárki, hogy "élni és élni hagyni"... de akkor próbáljon is meg tényleg eszerint élni és ne csak mondja, miközben nem tudja mit is jelent ez igazán. Mert számomra azt, hogy ha azt mondja valaki, ő most x dologra vágyik, mert erre van szüksége, akkor megértem és hagyom, hogy azt tegye, amiről tudja, hogy jó neki. Valahogy mások is kipróbálhatnák ezt... már azok közül, akik a saját állításuk szerint ugyanúgy azt szeretik, ha szabadon is hagyják őket néha, és azt tehessék ilyenkor (és ez nem feltétlen Dunapart... lehet buli is vagy bármi...), amire ők vágynak.
