Nemrég olvastam és nagyon megfogott a könyv...
"Egy ember története, aki szörnyű bűnökre ragadtatta magát, holott akkora szíve volt, hogy az egész világ belefért volna."
Recsegtek alattam a padlódeszkák: Erik sikolyából friss rémület csendült.
- Mama? Mama?
- Csitt - suttogtam. - Én vagyok, Erik. Csitt, csitt.
Hallottam megkönnyebbülten sóhajt, mikor beléptem a szobába. Az egyik bekötött kezecske tapogatózva nyúlt ki felém, aztán kimerülten esett vissza a takaróra.
- Rosszul érzem magam - panaszkodott.
- Tudom. - Merev háttal ültem az ágyam szélén, s elnéztem, milyen kicsi benne Erik, milyen kicsi és milyen gyámoltalan. - Sajnálom, most már aludj el újra, és reggelre jobban leszel.
Rémülten markolta meg az ágytakarót.
- Nem akarok elaludni - mondta elfúló hangon. - Ha elalszom, megint visszajön... az arc! Az arc visszajön!
Behunytam a szemem, és megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban, mert levegőt is alig kaptam már.
- Erik - mondtam erőtlenül -, verd ki most azt az arcot a fejedből.
- Nem tudom elfelejteni - suttogta Erik. - Ott volt benn a tükörben, és megrémített. Láttad, Mama? te is láttad?
- Erik, az arc soha nem fog bántani.
- Nem akarom, hogy visszajöjjön - zokogta vadul. - Kergesd el örökre!
Mély lélegzetet vettem, és letekintettem a halotti arcocskára a párnán. A mélyen ülő szempár segélykérően szegeződött rám, megnyugvást remélt, s bennem volt minden bizodalma. De azt is tudtam, hogy ha mégoly sebesen bimbózik is ez a zsenge géniusz, képtelen elbírni a rá kirótt terhet ilyen fiatalon.
- A maszk elkergeti az arcot - mondtam a tőlem telhető leggyengédebb modorban. - Amíg viseled, nem fogod látni az arcot.
- Varázsereje van a maszknak? - Hangját egyszerre átfűtötte a szenvedélyes érdeklődés.
- Igen. - Leszegtem a fejem, hogy a pillantásunk ne találkozzék. - Varázserejűre csináltam, hogy biztonságban légy. A maszk a te jó barátod, Erik. Amíg viseled, semmilyen tükörben nem látod viszont többé az arcot.
Elcsendesedett, s amikor megmutattam neki az új maszkot, ellenvetés nélkül felöltötte, sietve igazította magára, amennyire bekötött, ügyetlen kezétől telt. Amikor azonban készülődni kezdtem, hogy magára hagyjam, pánikba esett, és megmarkolta a ruhámat.
- Ne menj el! Ne hagyj itt a sötétben!
- Nincs is sötét - magyaráztam higgadtan. - Nézd csak, itt hagyom a gyertyát.
Pedig hát láttam rajta, hogy lehetne ott ötven gyertya is, a dolog egyre megy. A sötét, amitől félt, a tulajdon elméjében honos árny volt, s a világegyetemben nem terem olyan erős fényforrás, ami valaha is megszabadíthatná tőle. Megadó sóhajjal roskadtam vissza az ágyra, és halkan dúdoltam neki. Talán ha egy szakaszt befejeztem a dalból, mikor elaludt.
Kezén és csuklóján kísértetiesen világított a kötszer a gyertya fényénél, ahogy kiszabadítottam a szoknyám.
Tudtam, hogy Marie-nak igaza van.
Testén is, lelkén is gyógyíthatatlan sebet ejtettem.
Nagyon szeretem a gyertyákat, a gyertyafényt...valahogy mindig valamiféle nyugalmat árasztanak.
Mivel a kedvenc színem a narancssárga, ezért általában ilyen színű tárgyakat keresek a lakásba, éjszaka pedig nagyon meleggé, barátságossá teszik az otthonunkat.
Ezeket az illatgyertyákat pedig ajándékba kaptam, amiknek nagyon megörültem, főleg azért, mert annyira kellemes illatot varázsolnak a lakásba.
Most tényleg olyan igazi Ünnepi hangulat van, az ablakon kinézve pedig gyönyörű hófehér minden.
