Ha már ilyen idő van...ilyenkor a legjobb olvasni vagy filmeket nézni...
Néhány hónapja elolvastam mindkét könyvet és csak annyit tudok mondani rá, hogy nagyon jó és nagyon érdemes elolvasni, mert rengeteg igazság van benne, és ahogy az ember olvassa, rájön, hogy tényleg minden rajta múlik egyedül, senki máson. Persze a könyv megtanít arra is, hogy van ugye az a bizonyos tükör - amibe sok ember nem mer belenézni - amibe bele kell tudnunk nézni ha valóban változni vagy változtatni akarunk. Mert amíg ezt nem tesszük meg, addig hazudunk mind magunknak, mind másoknak, és ámítjuk is magunkat vagy másokat esetleg sok olyan dologgal ami nincs is vagy nem úgy van már. Esetleg beleragadunk a cselekvésképtelenségünk, az ismeretlentől való félelmeink miatt az életünk mocsarába és közben mondogatjuk magunknak, hogy de jó...miközben dehogy jó, csak mivel nem merünk változtatni, jobb az önbecsapás. Amivel persze az életünket tesszük tönkre...ráadásul tudatosan.
Nekem nagyon tetszett ezekben a könyvekben - ami szintén nagyon igaz -, hogy egyszerűen nem merünk szinte kimondani semmit mert félünk a következményektől is. Félünk attól, hogyha kimondjuk: "már pedig ez nem jó nekünk és így nem vagyunk boldogok", akkor előre megijedünk a következménytől, hogy a másik esetleg ezért elhagy minket...és ugye ez nehogy megtörténjen alapon - bár az életünk pocsék mellette vagy vele - inkább tűrünk és tűrünk, miközben egyre mélyebbre ránt le a mocsár, ahonnan aztán már tényleg nagyon nehéz a kijutás. És nem jobb még az elején mikor még esetleg csak a cipőnk orra van a kátyúban...jobb megvárni mikor már nyakig süllyedtünk bele? És az is igaz, hogy a férfiak már kicsi koruktól félre vannak nevelve szegények, mert az okos szülők amire nevelik őket, az az, hogy nyomják el az érzéseiket, ki ne merjék mutatni, mert az ugye mennyire lányos meg nem fiúhoz illő...és itt elkezdődik ugye az is, hogy tényleg nem fogják merni kimutatni, de sokan nem csak kimutatni nem, hanem beszélni sem fognak merni semmiről, sem az érzéseikről, sem a problémáikról. Ismerek olyan férfiakat akik elsírják magukat és meg kell hogy mondjam, számomra ők sokkal szimpatikusabbak, és őszintébbek. És egyáltalán nem jut eszembe, hogy emiatt ő gyenge lenne. Mert nem is az, csak azért, mert nyíltan meri vállalni és meg meri mutatni azt, ami benne van mélyen, a lelkében.
Néhány hónapja elolvastam mindkét könyvet és csak annyit tudok mondani rá, hogy nagyon jó és nagyon érdemes elolvasni, mert rengeteg igazság van benne, és ahogy az ember olvassa, rájön, hogy tényleg minden rajta múlik egyedül, senki máson. Persze a könyv megtanít arra is, hogy van ugye az a bizonyos tükör - amibe sok ember nem mer belenézni - amibe bele kell tudnunk nézni ha valóban változni vagy változtatni akarunk. Mert amíg ezt nem tesszük meg, addig hazudunk mind magunknak, mind másoknak, és ámítjuk is magunkat vagy másokat esetleg sok olyan dologgal ami nincs is vagy nem úgy van már. Esetleg beleragadunk a cselekvésképtelenségünk, az ismeretlentől való félelmeink miatt az életünk mocsarába és közben mondogatjuk magunknak, hogy de jó...miközben dehogy jó, csak mivel nem merünk változtatni, jobb az önbecsapás. Amivel persze az életünket tesszük tönkre...ráadásul tudatosan. 
Nekem nagyon tetszett ezekben a könyvekben - ami szintén nagyon igaz -, hogy egyszerűen nem merünk szinte kimondani semmit mert félünk a következményektől is. Félünk attól, hogyha kimondjuk: "már pedig ez nem jó nekünk és így nem vagyunk boldogok", akkor előre megijedünk a következménytől, hogy a másik esetleg ezért elhagy minket...és ugye ez nehogy megtörténjen alapon - bár az életünk pocsék mellette vagy vele - inkább tűrünk és tűrünk, miközben egyre mélyebbre ránt le a mocsár, ahonnan aztán már tényleg nagyon nehéz a kijutás. És nem jobb még az elején mikor még esetleg csak a cipőnk orra van a kátyúban...jobb megvárni mikor már nyakig süllyedtünk bele? És az is igaz, hogy a férfiak már kicsi koruktól félre vannak nevelve szegények, mert az okos szülők amire nevelik őket, az az, hogy nyomják el az érzéseiket, ki ne merjék mutatni, mert az ugye mennyire lányos meg nem fiúhoz illő...és itt elkezdődik ugye az is, hogy tényleg nem fogják merni kimutatni, de sokan nem csak kimutatni nem, hanem beszélni sem fognak merni semmiről, sem az érzéseikről, sem a problémáikról. Ismerek olyan férfiakat akik elsírják magukat és meg kell hogy mondjam, számomra ők sokkal szimpatikusabbak, és őszintébbek. És egyáltalán nem jut eszembe, hogy emiatt ő gyenge lenne. Mert nem is az, csak azért, mert nyíltan meri vállalni és meg meri mutatni azt, ami benne van mélyen, a lelkében.
