Ez a másik, ami örökké tarthat... de tényleg csak akkor, ha tiszta és őszinte.Hogy nekem mit is jelent a SZERELEM:
Sokan mondják, hogy a szerelem sem tart örökké, mert egy idő után átalakul barátsággá, megszokássá. Számomra a szerelemben már a kezdeteknél benne van a barátság is, aki a szerelmem, az a barátom is egyben, a társam, a párom, az apukám/anyukám, a gyerekem, a szeretőm, vagyis MINDEN. Egy olyan társ, akivel mindent meg tudunk beszélni, meg tudunk oldani, akivel mindketten boldognak érezzük magunkat (szinte szárnyalunk, úgy érezzük nincs előttünk lehetetlen), akinek az érintésébe gyakran beleremegünk, akivel megszűnik sokszor a külvilág, akitől megdobban és hevesebben kezd dobogni a szívünk, akivel még a csend is kellemes és megnyugtató, Akivel a lelkünk együtt rezdül.
Vannak olyan emberek, akik külcsín alapján döntenek, választanak társat... ami lehet külső megjelenés, vagy akár pénz, karrier... stb.<---ezek az érdek kapcsolatok inkább és ez egy idő után valóban sivárrá, unalmassá, félelemmel telivé, megszokottá, és hazugságokkal telivé válhat. Bár úgy gondolom, hogy ezek a kapcsolatok már az elején sem a bizalomról és az őszinteségről szólnak. Elment sajnos rengeteg ember ebbe az irányba és itt mindig ez jut eszembe: " szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. /A Kis herceg/.
És ez valóban így van... szép, de belül? Belül vajon mi van? Ismerem őt, a lelkét az érzéseit, a vágyait, az álmait, a fájdalmait? Ismerem őt vagy csak használom, mert épp kell és megfelel valamire amire nekem jelen körülmények közt szükségem van? Ezekre a kapcsolatokra sosem tudnám azt mondani, hogy szerelem, mert nem is az. Lehet benne érzelem... de ilyenkor szokott az jönni, hogy egy idő után ami hirtelen fellángolt, az ugyanúgy a semmibe is vész. És jön a kínlódás, a szenvedés vagy a beletörődés, a megcsalások, a hazugságok, titkolózások. Megéri???
Láttam már idős házaspárokat, akik még életük vége felé is egymás kezét fogva sétálnak és nevetnek, és árad belőlük a szeretet egymás iránt. Ők nem csak szeretik egymást, hanem még mindig szerelmesek egymásba. Ismerik a másik minden apró mozdulatát, gondolatát, csak a szemébe nézve tudják mit érez a másik... ők szavak nélkül tudják mire van szüksége a másiknak és tudják mikor mit tegyenek, mondjanak, vagy épp ne tegyenek és ne mondjanak. Mert ők egymás lelkét ismerik és tudják, hogy mi van épp a másik lelkében, hogy mindig és mindenben számíthatnak egymásra.
Na melyik jobb? És korunk egyik jól bevált kifogása (mert csak kifogás, semmi más), hogy "ebben a mai rohanó világban..." rohanjon a világ... az nem jelenti azt, hogy nekünk is rohannunk kell vele még érzésvilágban is. Régen pl. háborúk voltak... mégis tudtak szeretni, odafigyelni és törődni egymással az emberek. Pedig úgy gondolom, hogy az egy jobb kifogás lehetett volna arra, hogy nem kellenek érzelmek, hiszen ha nem jön vissza, ha egyedül maradok? Talán az volt a különbség az akkori és a mostani emberek közt, hogy akkor még számított a TE, ami mostanában valahogy nem igazán... hanem csak az ÉN és ÉN és ÉN és NEKEM LEGYEN... de hogy a másikkal mi van vagy mit gondol, mit érez??? Na ez már nem igazán jellemző, hogy sokakat érdekelne. Pedig... csak egy kicsi energiába kerülne odafigyelni, megismerni a másikat, szeretni, törődni vele. Ha mi nem vagyunk képesek adni... akkor miért várjuk el a másiktól, hogy ő adjon nekünk? Vagy együtt... és mindketten... vagy ne akarjunk olyat, amit mi sem tudunk nyújtani.
Közben minden ember egyre szeretetéhesebb (mert az).
